Tizennyolcadik Fejezet

Sziasztok!!!

Hosszú- hosszú, több, mint egy éves kihagyás után újra itt vagyok :) Van még valaki, aki kíváncsi rám? Nos, egyszer csak elkapott valami, és meg kellett írnom. Még van pár fejezet a történet végéig, de most már befejezem :) Szóval, ha vagytok még, akkor olvassátok sok szeretettel :D

Tizennyolcadik fejezet

/ Mathias szemszöge /

   Másfél év. Ennyi ideje nem érintettem a lábammal angol földet. Soha nem akartam ide visszatérni. Most mégis itt vagyok. Azt hiszem a dühöm valamelyest csitult a volt feleségem ellen, de a hangja még mindig pokoli kínokat okoz. Még most is a fejemben van minden egyes sóhaja, nyögése. Hazudnék, ha azt mondanám, már nem szeretem, mert ez nem igaz. Még mindig ő az egyetlen, aki uralja a szívemet. Félek attól, mi lesz, ha látni fogom, de hiányzott az otthonom, az apám. Lassan haladok kifelé a terminálból, a limuzin már vár. Az irodáig tartó úton legalább összeszedem a gondolataim és megacélozom a szívem. Elvégre nem bujdoshatok egy nő miatt. Feltekintek, de a levegő a tüdőmben reked. Lana áll velem szemben. Ő az, de valahogy mégsem. Más lett. Nem a haja, ami most rövidebb, nem a smink, nem a ruha, hanem a kisugárzása. Nő lett. Érettebb lett.

-         Szia, Mathias. – lép felém és arcon csókol. – Jó újra itthon látni. – nem jutok szóhoz. Egy hang nem sok, annyi nem hagyja el az ajkaim. Aztán egy kéz tolakodik a látómezőmbe.

-         Üdvözlöm, a nevem Nathan, Lana titkára vagyok. Beszéltünk párszor telefonon. –a hangja visszaránt a valóságba, így viszonzom a köszöntését.

-         Mathias vagyok, örülök a találkozásnak. – aztán Lana felé fordultam. – Jól nézel ki. Mehetünk?

-         Persze. – azzal belekarolt a pojácába. – Gyere utánunk, a kocsi kint vár. – mi ez a bizalmas viszony? Nehogymár! Ez a seggfej az új szeretője? Ezt nem hagyom szó nélkül.

-         Lana, hogy van a barátod?

-         A kicsodám?

-         A srác, akivel annak idején együtt éltél.

-         Ethan? Köszönöm kérdésed, jól. Az unokabátyám épp nászúton van. – megdöbbentem. Unokabáty? Kutatok az emlékeim között, de nem rémlik, hogy említette is valaha. Aztán leesik a tantusz. Akkor, mikor elhagyott, pont akkor érkeztek Lucashoz látogatóba. Úr Isten! Mekkora egy fasz vagyok! Hiszen akkor nem hazudott! Tényleg szeretett. Elkap az ideg, mindjárt megőrülök. El kell menekülnöm innen.

-         Lana, elvitetnéd a csomagjaim a villába? Tudom, hogy a váláskor a tiéd lett, de szeretnék ott lakni.

-         A villa a tiéd. Még mindig ott lakom, ahol eddig.

-         Ez esetben köszönöm. Ha nem probléma, fogok inkább egy taxit. Lenne egy kis dolgom a megbeszélés előtt.

-         Ahogy akarod. – hátat fordítottam neki, és kerestem egy taxit. Apához kell mennem. Magyarázattal tartozik.

/ Lana szemszöge/

   Ahogy beszálltunk az autóba, a sírás elemi erővel tört rám. Nate vállaira borultam, aki a hátamat simogatva próbált megnyugtatni. Még mindig szeretem. Édes Istenem, de még mennyire. Azt hittem belehalok a fájdalomba, mikor újra megpillantottam. Annyira más lett. Az arcát enyhe borosta keretezte, a szemei jegesek, pont mint amikor legelőször találkoztunk.

-         Ssss… Ne sírj kedves. Nagyon erős voltál. Menni fog ez. Muszáj mennie.

-         De ha egyszer annyira nehéz… - szipogtam.

-         Tudom, de ki kell bírnod. A gyerekek miatt.

-         Nem érdemli meg őket.

-         De a gyerekek megérdemlik, hogy legyen egy apjuk. El kell mondanod neki az igazat.

-         Jó, jó, tudom.

-         Hát akkor meg?

-         Most még nem megy. – sóhajtottam, majd letöröltem a könnyeim.

-         Lana! Két hét, és itt van a szülinapjuk!

-         Tudom! De most még nem megy.

A mobilom rezgése szakította félbe a beszélgetésünket. Lisa néni neve villogott a kijelzőn. Aggódva vettem fel, nem szokott csak úgy telefonálni.

-         Igen?

-         Jaj, kedveském, de jó, hogy el tudtalak érni. – sírt. Nagyon sírt. Engem pedig jeges félelem járt át. – Sean elesett. Csúnyán öszetörte magát. A kórházban vagyunk. Gyere azonnal!

-         Micsoda? De mégis hogyan? Azonnal ott leszek! Ne sírj, kérlek!

-         Siess, kincsem, Edward és az apád mindjárt itt lesznek.

-         Megyek. – bontottam a vonalat. Ismét ömleni kezdtek a könnyeim, de nem veszthettem el a fejem.

Előre szóltam a sofőrnek, hogy változott az úti cél, majd Nate döbbent tekintetét látva, elmondtam mit tudtam meg. Csendben telt az oda út, az idő csak vánszorgott, én pedig halálra váltan azért fohászkodtam, hogy a fiamnak ne legyen semmi baja. Mikor a kórházhoz értünk, szinte kirobbantam az autóból, Nate pedig rohant utánam. Berontottam a váró ajtaján, ahol Lisa néni ült a kislányommal az ölében. Odamentem, majd felkaptam az én csendesen pityegő angyalom.

-         Semmi baj, picim, itt van anya.

-         Sajnálom. Sean elesett. Nem akartam, anyuci! – bújt hozzám, apró kezecskéivel a szemét törölgetve.

-         Nem a te hibád, kicsim!

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, ahonnan egy betört kobakú, ijedt kisfiút hoztak ki, az én fiamat.

-         Ön az édesanya? – lépett hozzám az orvos, Seannal a kezében, aki azonnal értem kapálózott. Őt is magamhoz vettem, majd válaszoltam a kérdésre.

-         Igen. Van valami komoly baja?

-         Hála az égnek, nincs, csak az ijedtség volt nagy. A homlokán felsértette a bőrt, ami nagyon vérzett, de csak ennyi a baj. Varrni sem kellett, olyan pici a seb. Egy kis kötszer, és a probléma megoldva. – hallottam, ahogy Lisa néni vállairól mázsás súly esik le, ahogy az enyémekről is.

-         Nagyon szépen köszönöm, Uram.

-         Igazán nincs mit. Haza is mehet a nagylegény, két nap múlva kontroll.

-         Köszönöm. Akkor mennénk is. Viszontlátásra Doktor Úr.

-         Viszlát.

Szép lassan letettem a kicsikéimet a földre, majd megpuszilgattam a fiam arcát. Ő csak nagyokat pislogott, majd büszkén mesélte, hogy nem sírt, csak egy kicsit. Ekkor azonban több dolog történt egyszerre. Apa és Edward berontottak az ajtón, nem sokra rá pedig Mathias is. A szívem egy pillanatra megállt. A gyerekek odakapták a fejüket, de még csak a nagyszüleiket vették észre, akikhez sikongatva odarohantak.

-Itt vannak a papik! Itt vannak a papik! – egyik jobban harsogott, mint a másik, én pedig tudtam, elvesztem. Ekkor meghallottam a volt férjem hangját.

- Mi a franc? – láttam a döbbenetet az arcán. És azt is, hogy a kirakós összeáll benne. Sean és Sophie most minden figyelmüket az új jövevénynek szentelték, majd mint akik megvilágosodtak, most Mathias felé szaladtak.

- Apuci, apuci! – Mathias lábai ekkor mondhatták fel a szolgálatot, mert hírtelen a padlóra zuhant, ahol sírva ölelte magához a gyerekeit. Le sem tagadhatta volna őket, a szőke, apró üstökök elvesztek az ő tincsei között. Aztán rám emelte a tekintetét.

- Beszélnünk kell! – tudtam, ez nem kérés, hanem parancs volt.

/ Mathias szemszöge /

       A ház, ahol felnőttem. Apám háza. Megint itt vagyok. Határozott léptekkel indultam az ajtó felé, a kezem már a kilincsen volt, mikor is az apám feltépte.

-         Mathias?

-         Szia apa, én is örülök.

-         Mit keresel itt? – feszült volt.

-         Beszélnünk kell.

-         Rendben, de most el kell rohannom. Várj meg, nemsokára itt leszek. – le akart rázni, éreztem

-         Veled megyek.

-         Nem.

-         Azt mondtam, hogy veled megyek.

-         Jó, nincs időm vitázni, gyere. – szinte rohant a kocsiig. Valami baj van. Éreztem.

-         Mégis hová megyünk?

-         A kórházba.

-         De minek? – megdöbbentem. Mi a rosseb történhetett?

Egyre nyugtalanabb voltam, de apám nem mondott semmit. Száguldott, pedig sosem szokott. Ezek szerint valami nagyon rossz történhetett. Ugye nem Lisa néni? Mikor leparkoltunk az épület előtt, apám csak odavakkantott, hogy várjam meg, de abban a pillanatban megláttam Lucast is, aki szintén a bejárat felé rohant. Ne, ne, ne! Lana! Nem foglalkoztam semmivel, csak rohantam utánuk, próbáltam utol érni őket. Berohantak egy ajtón, én pedig utánuk. Amit akkor láttam, attól földbe gyökereztem. Lana sértetlenül guggolt a folyosó közepén, előtte pedig két apróság állt. Két szőke apróság. Egy fiúcska és egy kislány. Amint észre vették apámékat, hatalmas ricsajjal rohantak feléjük.

-         Itt vannak a papik! Itt vannak a papik! – papik? Mi a kurva élet folyik itt?

-         Mi a franc? - ránéztem Lanára, akinek az arcára rettegés ült ki. Akkor megértettem. Ez a két angyal az enyém. Az én gyerekeim. Akiket eltitkolt. Elzárt tőlük. A csöppségek ekkor rám néztek, majd futni kezdtek felém.

-         Apuci! Apuci! – térdre rogytam. Hát tudják, ki vagyok. A könnyek peregtek az arcomon. Hát mégsem annyira szívtelen az anyjuk, hiszen a kicsik tudnak rólam. Magamhoz szorítottam őket. Az enyémek. Az én húsom és vérem mindkét csöppség. Gyönyörűek. Egyszerűen meseszépek. Az anyjuk bája mutatkozik az arcukon, de mindkét tökmag hirtelenszőke, ragyogó füstös szemekkel, akárcsak én. A tekintetem Lanára emeltem.

-         Beszélnünk kell. – Most nem menekül.

-         Tudom. Sean, Sophie, hagyjátok kicsit apát, hiszen csak most jött meg. Gyertek ide szépen. Kisfiam, ne ficánkolj annyit, vigyáznod kell a buksidra. – Gyengéden felvette őket, majd a lányomat Lisa néni kezébe adta, a fiamat pedig a titkára vett át. Nagyot sóhajtott, majd apámékhoz fordult. – Hazavinnétek őket? Nate is veletek megy. Apa, hagyd itt a kocsid, légy oly kedves. Használd a vállalati autót, a parkolóban van. Nekem beszélnem kell Mathiassal.

-         Megyünk is, mert van mit. – Lusas homlokon csókolta, majd a csipet-csapattal a háta mögött elindult. Apám odalépett mellém, megszorította a vállam.

-         Higgadj le, fiam, vagy ismét elvesztesz mindent.

Az utat a volt apósom autójáig síri csendben tettük meg, bár belül fortyogtam a méregtől. Hogy tehette ezt? Mégis mi oka volt rá? Beszálltunk, Lana pedig elindította a motort. Nem szólt hozzám, én sem hozzá. Az út csak kanyargott előttünk. Kábultan néztem a tájat. Aztán egyszer csak a tóparti ház előtt voltunk. A birtokon. Kiszálltunk. Elővette a kulcsokat, belépett, majd meg sem állt addig a szobáig, ahol el kellett volna hálnunk a nászéjszakánk. Ott voltunk, ahol minden elkezdődött…